A hold meséje

 

Egy este az állatok összegyűltek, hogy megvitassák, vajon mi az a kerek, sárga az égen.

-          Szerintem egy finom cipó – állapította meg bölcsen a kutya. – Meg is ugatom minden éjjel. Néha viszont inkább egy kiflire hasonlít.

-          Azért gondolod ezt, mert a pék kutyája vagy – mondták az állatok.

-          Aranylabda az, amit feldobott egy szépséges királylány – kuruttyolta a béka.

-          Aranyalma az, nem más! Bárcsak a tüskéimre szúrhatnám! – sóhajtozott a sünike.

-          Biztosan aranykukac lakik benne!

-          Kár, kár, sajt az, te csacsi! – károgta a holló. – Ha a csőrömbe vehetném! Én nem ejteném el, mint annak idején Károly bátyám. Nem bizony!

-          Hol banánnak látom, hol meg citromnak – makogta a majom. – Sajnos túl magasra tette fel valaki, hiába ugrálok, nem érem el. Egyszer felmásztam egy óriási fa tetejére, ám onnan se sikerült elérnem. Szerencsére itt lenn is akad elég gyümölcs, amivel megtömhetem a pocakomat.

-          Kukurikú, kukurikú! Aranygaras az, nekem elhihetitek! Az én szemétdombomon nem hevernek efféle kincsek... Pedig szorgalmasan keresgélek, kapirgálok, hátha egyszer találok egy aranygarast vagy egy gyémánt félkrajcárt! A bácsikám, aki a gyémánt félkrajcárt lelte, azóta aranysarkantyúban jár és egy kapirgáló vállalat igazgatója!

-          Apjukom! Nem aranygaras az hanem aranytojás! – kotyogott közbe a tyúkanyó. – A szomszédasszonytól hallottam, hogy egy távoli rokona aranytojást tojik. Azok a kis fényes sárgák meg ott mellette aranycsibék. Szakasztott olyanok, mint a mieink! Képzelem, hogy félti őket a mamájuk, nehogy leessenek!

-          Ugyan kérem! Aranypatkó az, vagy különben ne legyen a nevem Betyár! – nyerített rájuk a paci. – Hej, ha nekem ilyen patkóm volna! Nem is lennék többé igásló, csakis paripa! Akkor aztán aranyzabot ennék, aranyszénát ropogtatnék, aranyistállóban laknék!

Az állatok nem tudták eldönteni, hogy kinek van igaza. Szegény malac szóhoz se jutott a nagy vitatkozás közepette, pedig szerette volna elmondani a véleményét. Addig-addig vitatkoztak, míg elálmosodtak, és hazaballagtak. A vén hold pedig csak mosolygott rajtuk a bajusza alatt.

 

(Meseíró: Kozák Klaudia 4567 Gemzse, Tompa u. 12.)

 

A tüsszentő nyúl

 

Valahol messze, a magas hegyek között terült el a Csengő-bongó rét. A nevét onnan kapta, hogy nagyon sok állat lakhelyéül szolgált, akik állandóan lótottak-futottak, hancúroztak. Ezen a réten élt Elek, a tüsszentő nyúl. A nevét onnan kapta, hogy állandóan tüsszögött, ha kellett, ha nem. Addig, amíg kicsi volt, csak jót derültek rajta az állatok, de ahogy nőtt, a tüsszentései is egyre nagyobbak lettek. Először a hangyák télire való ennivalóját hapcizta el. Később már a madárfészkek sem voltak biztonságban tőle. A prüsszögésétől már aludni sem tudtak a rét lakói. Végleg elegük lett a sok tüsszögésből, ezért elkergették.

Szegény Elek ment, ment, mendegélt, közben nagyokat hapcizott. Megérkezett a Vége sincs fenyvesbe, ahol a fenyőrigók laktak. Ott egy akkorát tüsszentett, hogy az összes tűlevél lehullott a fákról.

A rigók nagyon megharagudtak rá és haragosan ezt kiabálták:

-          Menj innen, menj innen! Teljesen tönkreteszed az otthonunkat!

Elek pedig szomorúan továbbrohant a dühös madarak elől. Addig futott, amíg a hatalmas Locs-pocs tengerhez nem ért. Fáradtan lerogyott egy kőre, és ekkor újra elhangzott, hogy:

-          Hhhaaaaapppci...

Erre akkora hullámok keletkeztek, hogy még a napot is eltakarták. A tengerben élő rákokat, halakat és tengerisünöket a tajtékzó habok a partra sodorták. Valahányszor vissza akartak jutni az állatok, a következő hullám újra kisodorta őket.

-          Ebből elég! Azonnal hagyd abba a prüszkölést! – kiabálták Eleknek.

-          Nem tudom. Hhaappci...

A rákok az ollóikat csattogtatva, a halak farkukat csapkodva, a tengerisünök tüskéikkel szúrkodva próbálták elüldözni. Közben ezt kiabálták:

-          El innen, el innen! Így soha nem jutunk haza!

Eleknek mit volt mit tenni, újra menekülnie kellett. Futott, amíg a lába bírta. Egyszer csak nagy fehérséget látott. – Vajon ez mi lehet? – tanakodott magában, amikor megbotlott egy festékes vödörben.

-          Nem tudsz vigyázni? – ripakodott rá egy hang.

-          Ki vagy te? Nem látlak. – kérdezte döbbenten Elek.

-          Panna vagyok. Fehérország lakója, a fehér nyuszi. Most próbálok egy kis színt teremteni festékeimmel az országunkban. Te pedig tönkreteszed a festékeimet.

-          Sajnálom – mondta Elek. – Tudod, én Elek vagyok, a tüsszentő nyúl, akit mindenhonnan elzavarnak. Mindjárt helyrehozom a hibámat.

Ahogy a kék festékes vödör fölé hajolt, akkorát tüsszentett, hogy a kék festék szanaszét fröcskölődött.

-          Ó, ez csodálatos! Milyen szép kék eget varázsoltál! – kiáltotta Panna, és már a zöld festékes vödröt tartotta Elek elé. A következő tüsszögéssel zöld színűvé váltak a fák, a bokrok és a füvek.

Panna lelkesen váltogatta a festékes vödreit, Elek két hapcizása között. Aranysárga lett a nap és a virágok, pirosak a háztetők, és ahogy a színek keveredtek, előtűnt a lila, mályva, ibolya és a többi szín is. Fehérország gyönyörű színessé változott. Az állatok is különböző színű bundát viseltek. Egyedül Panna volt még fehér.

-          Most én jövök! Gyönyörű ezüstszürke színű szeretnék lenni! – és már tartotta is a festéket.

Elek tüsszenteni akart, de bárhogy próbálkozott, nem tudott. Nagyon elkeseredett.

-          Most elzavartok ti is? – kérdezte félénken.

-          Á, dehogy is! Tudod, a sok szín között a fehér is nagyon szép szín. Maradj itt velünk, immár Szinesországban.

Így történt, hogy Elek, a tüsszentő nyúl már csak akkor tudott tüsszenteni, ha nagyon meg volt fázva. Ha nem hiszitek, járjatok utána.

 

(Meseíró: Bulhardt Tímea 2942 Nagyigmánd, Bajcsy-Zsilinszky u. 2.)

 

Mese a rókáról meg a vaddisznóról

 

Hol volt, hol nem volt, a nagy sűrű, sötét erdőben élt egyszer egy róka. Ez a róka nagyon unta már magát a sűrű erdőben, így egy napon elhatározta, hogy elmegy világgá szerencsét próbálni.

Ahogy megy, mendegél, egyszer csak meglát egy vaddisznót bandukolni maga előtt az ösvényen. Megszólítja:

-          Hát te, vaddisznó, hová-hová?

-          Szép jó napot, róka koma! Megyek világgá, szerencsét próbálni.

Elcsodálkozik a róka:

-          Aztán ugyan mivel akarsz te szerencsét próbálni? Én is azért indultam világgá, hogy szerencsét próbáljak, de nekem minden esélyem meg is van rá, hogy megcsináljam a szerencsémet. Nézd csak meg a gyönyörű, selymes bundámat, a szép bozontos farkamat, a kecses járásomat! Gondolj csak arra, hogy milyen híres vagyok és a fürge eszemről és a ravaszságomról! De te, vaddisznó, te szép biztosan nem vagy, híres sem vagy – miből gondolod, hogy érdemes világgá menned?

-          Hát, ami azt illeti, lehet, hogy nekem nincs olyan gyönyörű, selymes bundám, nincs olyan szép, bozontos farkam, a járásom is lomha. Én a fürgeségemről, vagy a ravaszságomról sem vagyok híres. Mégis, azt hiszem, hogy érdemes nekivágnom, mert én olyasmit tudok, ami mindennél hasznosabb.

-          No és mi volna az? – kérdezte fölényesen a róka.

-          Én tudom, hogy mi mire jól

-          Hahaha! – nevetett a róka. – Mókás alak vagy te! Mindenki tudja, hogy mi a jó és mi nem, meg hogy mit mire használnak! Na nem baj, úgyis unatkozom egyedül, menjünk együtt! Mondj még ilyen vicceseket, jó?

Mentek, mendegéltek, csendesen beszélgettek, hát egyszer csak egy hosszú botot látnak az ösvényen feküdni.

-          Ejnye-ejnye! – morogta a róka. – Ki lehetett olyan rendetlen, hogy itt eldobjon egy ilyen hosszú botot? Meg is botolhattam volna benne!

-          Igaz, ami igaz, csúnya dolog így eldobni egy ilyen szép, hosszú, erős botot. – mondta a vaddisznó. – De errefelé nem sok ilyent láttam: felveszem és elviszem magammal, hátha jó lesz még valamire.

-          Csak nem fogsz egész úton cipekedni azzal a bottal? Úgyis olyan lassan kell mennünk miattad, most akkor még lassabban fogsz vánszorogni? Meg aztán mire jó egy bot? Semmire!

A vaddisznó erre nem szólt semmit, csak baktatott csendben. A hosszú bot tényleg nehéz volt, de hamarosan rájött, hogy a dimbes-dombos részeken jó szolgálatot tesz neki, mert rátámaszkodhat az emelkedőkön, meg a lejtőkön.

Ahogy mentek, mendegéltek, egy patak partjára értek. A róka nagyon megörült, hogy végre történik valami érdekes, ráadásul látta, hogy most remek alkalma lesz megmutatni, milyen ügyes is ő. Gúnyosan oda is szólt a vaddisznónak:

-          No, barátocskám, azt hiszem, itt elválnak útjaink. Menj csak nyugodtan szerencsét próbálni, ahogyan tudsz, amerre tudsz, mert te, ezzel a lomha négy lábaddal ugyan nem tudsz átkelni ezen a sebes folyású patakon! Na, viszlát!

Azzal a róka nekiiramodott, és egy elegáns szökkenéssel átugrotta a patakot. A túlsó parton pedig megfordult, és visszakiáltott a vaddisznónak:

-          Vagy talán utánam akarod ezt csinálni?

A vaddisznó nem szólt semmit, csak nézegette a patak szélességét, meg méregette a kezében tartott botot. Aztán anélkül, hogy válaszolt volna a rókának, hátrált néhány lépést, nekifutott, a bot végét ügyesen a patak közepe táján leszúrta, a botra rácsimpaszkodott, és azzal egy pillantás alatt át is lendült a másik partra. Akkor a botot szép komótosan megint kihúzta, és nyugodt léptekkel ment tovább. A róka igen bosszús volt, de nem szólt semmit.

Mentek, mendegéltek tovább. Egyszer csak egy hatalmas, dühös medve toppant elébük. Igen rossz volt a kedve, mert nemrég ébredt fel a téli álmából, ilyenkor pedig a medvék folyton éhesek. Rá is ripakodott a rókára meg a vaddisznóra:

-          Nem mentek az utamból, ti semmirekellők? Hogy meritek elfoglalni az ösvényt teljes szélességében, mikor az úgyis olyan keskeny, hogy egymagam is alig férek el rajta. Na, majd azok én nektek!

Azzal a dühös medve két lábra emelkedett, felemelte hatalmas mancsát, és éppen arra készült, hogy mindkettőjüket egyetlen suhintással belökje az útszéli bokrok közé, amikor a vaddisznó ügyesen megmarkolta a botját, és a vastagabbik végével jól orron koppintotta a medvét. (Mert a medvének az orra a legérzékenyebb.)

A medve úgy meglepődött, hogy úgy maradt, ahogy volt, két lábon ágaskodva, de a két vándor nem várta ám meg, amíg magához tér meglepetéséből, hanem iszkoltak tovább, ahogy csak a lábuk bírta. A felháborodott medve meglepetésében csak nézett utánuk, fájó orrát dörzsölgetve, de aztán csak legyintett, mert úgy döntött, inkább élelem után kell néznie (tényleg nagyon éhes volt).

A róka most már kezdett egy kis tisztelettel pislogni társára, sőt, meg is jegyezte:

-          Nem is tudtam, hogy te ilyen vitéz harcos vagy!

-          Ugyan már – mondta a vaddisznó. – Én sohase harcolok. Éppen csak tudok segíteni magamon, ha kell.

Mentek tovább, mendegéltek. Hát egyszerre csak kiérnek a sűrű, sötét erdőből egy nagy sík vidékre. Alig léptek azonban egyet-kettőt, felkiált a róka:

-          Jaj, komám, baj van!

-          Mi a baj?

-          Hát csak az, hogy ez itt egy mocsár! Mármost mitévők legyünk? Vissza nem mehetünk, mert ott a medve. Előre nem mehetünk, mert a mocsarat nem ismerjük! Most aztán mit csináljunk?

-          A mocsarat nem ismerjük, az igaz, de ez a jó erős, hosszú botocska majd megmondja nekünk, hogy hova léphetünk, hova nem. Csak gyere szépen utánam!

Azzal a vaddisznó szép nyugodtan, óvatos léptekkel elindult a hosszú botjával elöl: minden lépésnél a bottal kitapogatta maga előtt, hogy szilárd-e a talaj, vagy süppedős. A róka csendesen poroszkált a nyomában, de egyre jobban bosszankodott, hogy most neki kell a vaddisznó után mennie. Elkezdett morfondírozni: „Persze, hogy a vaddisznó nem tud a mocsáron átkelni (lám, milyen lomha és nehéz a teste), de nekem biztosan nincs szükségem az ilyen lassú topogásra. Az én négy ügyes lábam, könnyed lépteim egy szempillantás alatt átrepítenek a mocsáron: akkor nem kell többet az otromba és lassú vaddisznó mögött vánszorognom.”

Addig-addig morfondírozott így magában, amíg aztán egyszer csak fogta magát, nekiiramodott, csak annyit kiáltott hátra:

-          Na, nekem ebből elég! Nézd meg, én milyen fürge vagyok, nekem nem kell ez a nevetséges vánszorgás!

Négy gyors lába csak úgy repítette, súlya alatt a mocsár talaja meg-megsüllyedt, de épp csak egy kicsit lett vizes a lábfeje: oda se neki!

A vaddisznó ijedten kiabált utána:

-          Vigyázz, róka! Ne kapkodj! A mocsár nagyon veszélyes hely annak, aki nem ismeri!

De a róka ezt talán már nem is hallotta, mert árkon-bokron túl járt. Ettől egy kicsit elszomorodott a vaddisznó, de azért ugyanolyan gondosan bökdöste maga előtt szép, hosszú botjával az utat, csendesen bandukolva tovább.

Egyszerre csak egy nagy csobbanást, aztán meg kétségbeesett kiabálást hall: a róka, egyre jobban elbízva magát, egyre elegánsabb, egyre látványosabb ugrásokkal haladt előre. Az egyik kiszemelt nagy fűcsomó azonban – ahogyan ez a mocsarakban gyakori – csak amolyan úszó szigetecske volt, ezért egyszeriben lesüllyedt vele. Minél jobban kapálózott, annál mélyebbre süllyedt a róka az iszapos latyakba.

Látta a vaddisznó, hogy mi történt, rögtön oda is sietett. Hosszú botját, biztonságos helyről, a rókának nyújtotta, és szép lassan, óvatosan kihúzta a szilárd talajra.

Hol volt már a gyönyörű, fényes bunda! Csapzott és sáros volt a szép, bozontos farok is, remegtek a fürge, gyors lábak.

-          Jaj, komám! – sóhajtotta. – Milyen jó, hogy te tudod, mi mire jó!

-          Hát igen – mosolygott a vaddisznó, - néha a legegyszerűbb dolgok a leghasznosabbak az életben: csak tudni kell, mire használni.

 

(Meseíró: Somorjai György 1149 Budapest, Egressy út 8/A. I/1.)

 

Az okos kakas

 

Hol volt, hol nem volt egy falu, amit Tökmag falunak hívtak. Azért hívták Tökmagnak, mert nagyon pici házak, és még apróbb emberek laktak benne. Ebben a faluban élt egy gazdag földesúr, akinek a baromfiudvarán nagyon sok tyúk és egy szem kakas élt.

A baromfiudvarban mindig nagy volt a riadalom, mert a földesúr szakácsa mindig a tyúkok közül választotta ki az ebédre valót.

Ez a földesúr a falu legokosabb embere volt.

Nemcsak szerette az állatokat, a nyelvüket is értette, s beszélgetett velük. Egy napon a két kedvenc macskájával váltott szót, amikor az egyik elmondta, hogy a baromfiudvarban milyen okos kakas él. Még éjszaka is tudja a pontos időt, pedig a toronyórát sem látja a sötétben.

Felkapta erre a fejét a földesúr, nem is gondolta, hogy ilyen nagyszerű kakas él az udvarában.

Még aznap megkereste, s azt mondta neki:

-          Te, kakas, hallottam, hogy te nagyon okos vagy. Te mindig tudod a pontos időt. Nekem pont egy ilyen okos kakasra van szükségem. Felfogadnálak magamhoz Óramesternek. Annyi aranyat fizetek neked, amennyit akarsz. Ebből még a tyúkjaidnak is jut bőségesen.

Megszólal a kakas:

-          Nem kell nekem az arany. Nem is tudnék mit kezdeni vele.

-          De van tizenkét tyúkocskám, akik nagyon szeretik a finomabbnál finomabb ételeket. Csak akkor csapok fel Óramesternek, ha a baromfiudvarban mindenkinek jó dolga lesz, és a szakács is bánjon jól velünk!

A földesúr azonnal beleegyezett az alkuba. Saját udvart rendezett be nekik, szép nagy ólacskákkal, ahol mindannyian jól érezték magukat. Minden nap finomabbnál finomabb magokat kaptak.

Meg is becsülte magát a kakas, és óránként elkukorékolta a pontos időt. Nem is feltételezte, hogy egyszer ennél is nagyobb megbecsülésben lesz része.

Egyik éjszaka éppen az éjfélt jelezte, amikor megszólította a szellemek fejedelme. Elmondta neki, hogy a szellemeknek mindig pontosan éjfélkor kell elkezdeniük a kísértetjárást. De a legtöbb szellem nagyon messziről érkezik, és így lekésik az éjszaka közepét.

-          Tisztelt tudós kakas, megkérhetnélek-e, hogy sokkal hangosabban kukorékold el ezt az időpontot, hogy a legmesszebb lakó szellem is meghallja a kukorékolásodat, és tudja, hogy mikor köszönt be az éjfél. Cserébe teljesítem három kívánságodat.

A hangos kukorékolás nem okozott a kakasnak gondot, ráállt az alkura, és a következőket kívánta.

-          Én legyek a leghosszabb életű kakas a világon, mindig tudjam, hogy mikor milyen időjárás lesz és rólam mintázzák meg a háztetőkön a szélkakasokat.

Amikor a földesúr megtudta, hogy milyen halalommal ruházta fel a kakast a szellemek királya, még nagyobb tiszteletben részesítette. Elhívatta a szobrászmestert, aki egy csodálatos szélkakast mintázott meg róla, amit aztán a Tökmag faluban lévő házak közül a lehető legmagasabb ház tetejére raktak, ami nem volt más, mint a templom teteje.

A kakas pedig még kétezer esztendőt is megért, de még ma is ugyanúgy jelzi a pontos időt, meg a közelgő időjárást, mint fiatal korában.

Ma már a világ minden falujában és városában a róla mintázott szélkakasok díszítik a házak tetejét és mutatják a szél irányát. A kakas kukorékolásával most már minden ember, és szellem tudja a pontos időt, és az időjárást.

Aki nem hiszi, járjon utána. Én is ezt tettem.

Itt a vége és ha meghallod a kakasok kukorékolását, az okos kakas jusson az eszedbe.

 

(Meseíró: Kelemen Balázs 4200 Hajdúszoboszló, Csaba u. 10.)

 

Sukóm mókus újra barátokra lel

 

Erdőn-éren, fákon-réten, kerek erdő legszélében éldegélt egy öreg tölgy odújában Sukóm mókus. Messze földön ismerték, messze földön csúfolták. De hát mit tehetett szegény feje arról, hogy homlokán fekete folt éktelenkedett, s bundája talpától pamut füléig rikító vörös volt. Még a nevét is csúfolásképpen kapta. A baglyok ragasztották rá a csúfnevet, mondván: nem érdemel igazi mókusnevet, kapja csak a MÓKUS szó tükörképét! Így lett a mi mókuskánk Sukóm. Nem csoda hát, hogy Sukóm mókus magányos életre adta a fejét.

Egy verőfényes nyári reggelen Sukóm arra ébredt, hogy kopogtak az odúja ajtaján. Álmosan megdörzsölte a szemeit, s nyújtózkodás helyett úgy kipattant az ágyából, mintha egy zsák bolha csípte volna meg. Egy ugrással az ajtónál termett, de ott megtorpant. Félelem fogta el. Ki lehet az, aki hozzálátogat? Nem szokott hozzá soha senki sem betérni. Rövid gondolkodás után kissé remegő hangon szólalt meg:

-          Ki az? Ki kopog?

-          Toppantó tanító bácsi vagyok a Fenyőleső utca 8. szám alól. Sukóm mókust keresem, jó helyen járok? – érdeklődött mókus bácsi.

Sukóm kíváncsi tekintettel nyitott ajtót:

-          Micsoda meglepetés! Tessék beljebb fáradni!

Toppantó bácsi leült egy tobozokból készített hintaszékbe és kedves hangon  így szólt:

-          Biztosan hallottad már, hogy én vagyok a Fenyőzizzentő erdő zenekarának a vezetője, s én tanítom muzsikálni az itt lakó állatokat is. Van-e kedved a hangszertanuláshoz? Zenélnél-e velünk?

Sukómnak majd leesett az álla a csodálkozástól:

-          Komolyan rám tetszett gondolni? – hebegte boldogságtól reszkető hangon, aztán hirtelen elkomorodott és szomorkás hangon folytatta: - ... mit keresnék én ott ezzel a csúfolni való bundámmal? Biztosan a többiek sem szeretnék, ha külsőmmel elrontanám az előadásokat.

-          Cseppet se búsulj Sukóm! Ne legyen Toppantó a nevem, ha nem sikerül jóra fordítani a szívüket! – felelte a tanító bácsi kedves, szelíd hangon.

Ki tudta ekkor még, hogy Toppantó tanító bácsinak már meg is volt a terve arra, hogy miképpen segítse vissza Sukóm mókust a többiek közé. Csicsergő csütörtökre megbeszéltek egymással egy újabb találkozást, s a tanító bácsi fiatalos szökkenésekkel távozott.

Sukóm érezte, hogy valami nagy változás fog történni az életében. Azt még nem tudta, hogy jobb, vagy rosszabb lesz, de remélte, hogy vége lehet magányosságának. Alig várta, hogy csicsergő csütörtök reggelén felkeljen a nap. Tornázott, rendbe rakta kis odúját, megreggelizett, felvette legkedvesebb kertésznadrágját és a Fenyőleső utca 8. felé vette az útját.

Toppantó bácsi már a küszöbön állva várta, és messziről integetett neki. Hevesen kalimpált a foltos fejű mókuska kicsi szíve. Izgalmában, s a nagy sietségben azt sem vette észre, hogy látta-e őt valaki.

-          Örülök, hogy eljöttél! Gyere, nézz körül a zeneszobában! Bemutatom neked a hangszereket, hogy könnyebben választhass kedvedre valót – kezdte a tanító bácsi, s sorba elővette a hangszereket, s mindegyiken játszott egy keveset. Sukómnak a fuvola hallatán tátva maradt a szája.

-          Ezt választom... ha lehet – felelte kis szünet után. Toppantó bácsi mosolygott és máris elkezdték a hangszertanulást. A kis mókus bámulatos gyorsasággal sajátította el a hangszertartást, a hangszerfúvást és a kottaolvasást. Csicsergő csütörtöktől kezdve nap mint nap találkoztak, s a következő hét szisszen szombatjára Sukóm úgy fuvolázott, hogy még a sárgarigók is megirigyelték a szomszédos fenyőfán. Tobozgyűjtő hónap tizedik napján Toppantó bácsi meglepő kívánsággal fordult a kis mókushoz.

-          Sukóm, most nagy szükség lenne rád a zenekarban. Csavarintó Csigavári legújabb fuvolaversenyét adjuk elő holnapután a Kerekerdei Tisztáson. Patakparti Polli játszotta volna a szólót, de ő lázasan nyomja az ágyat. Vállalnád-e, hogy játszol helyette? Te nagyon gyorsan tanulsz.

-          Ééén? – hebegte Sukóm – Mit szólnak a többiek?

-          Majd meglátod! felelte megnyugtatóan Toppantó bácsi.

Sukóm hazaszökkent a fuvolaverseny kottájával, s lelkesen gyakorolta a szólóját. Vígerdei vasárnap rengeteg állat gyűlt össze, hogy meghallgassa Csavarintó Csigavári új művét. Sukóm csak addig volt teli izgalommal, amíg szájához nem emelte a hangszert. Utána minden izgalma elszállt, s szívét-lelkét a fuvolázásba adta. Elállt a szava a csodálkozástól mindenkinek a tisztáson. Sokan csak most látták be, hogy milyen ostobák voltak, hogy Sukómot bundája színe, s foltja miatt így kirekesztették maguk közül. Mohamenti Őzembori volt az első, aki felállt és így szólt:

-          Bocsáss meg nekünk, hogy így bántunk veled, zenéddel is bebizonyítottad, hogy te egy csodálatos mókus vagy! – és megölelte Sukómot.

Tettét sokan követték, s ettől kezdve a kis mókus is beköltözött az erdei állatok közelébe. Jó barátságban éltek tovább, s máig is élnek, ha meg nem haltak.

 

(Meseíró: Erőss Orsolya 8000 Székesfehérvár, Titeli út 21.)