Mese a gondolat erejéről

 

Akiről én ma mesét mondok, nem volt az se király, se herceg, se nemes ember, és nem volt éles elméjű királyi tanácsos, napot lopó tányérnyaló, nem volt büszke katona, nem volt pocakos kereskedő, még csak nagyszakállú miniszter sem, hanem egy egészen hétköznapi varázsló.

Hogy vannak varázslók, nem újság, ezt mindenki tudja. Sok-sok történetet ismerek melyek a létezésüket a napnál is világosabban bizonyítják. Azt már azonban, hogy a varázslók nem mind gazemberek, hanem van közöttük néhány jó lélek, ezt csak kevesen tudják. Zebu, pont egy ilyen varázsló volt. A varázslást nem tanulta soha, hanem született varázslótehetség volt. Nem volt se varázslókönyve, se kristálygömbje, se varázspálcája. Csak egyszerűen arra gondolt, bárcsak sikerülne a varázslat. Varázsigét is csak a látszat kedvéért mormolt.

Egyedül éldegélt a falu végén, de az emberek gyakran felkeresték ügyes-bajos dolgaikkal. Ő pedig segített, akin csak tudott. Persze csak akkor, ha a kívánságot nem kapzsiság, vagy rosszakarat szülte. Ha valaki gazdagságot akart, meg se hallgatta. Aki embertársain akart bosszút állni, rögtön elküldte. De ha valaki beteg szerettei gyógyulását akarta, vagy gyermekei számára vágyott pár betevő falatra, rögtön tejesítette. Akadt is tengernyi dolga, s ahogy jó szívének híre egyre messzebbre terjedt, mint több és több lett a munkája. Nap mint nap hosszú sor kígyózott szegényes házikója előtt. Ő pedig csak egyre teljesítette a kívánságokat. Csak varázsolt, csak varázsolt, s az ereje egyre csak fogyott.

Egy szomorú reggelen a kimerültségtől már fel sem tudott kelni, még a szokásos reggeli kávéját sem tudta magának odagondolni. Az ajtaja előtt sorakozó emberek egy darabig türelmesen vártak rá, aztán csalódottan sarkon fordultak. Így telt el néhány nap. Azt beszélték a faluban, hogy Zebu lusta és önző, nem törődik az emberek bajával, nem segít nekik. Már elfelejtették, milyen sok jót tett értük. Pár hét múlva már a neve sem került szóba. Nem emlékezett rá senki, csak egy kisfiú. Valamikor visszavarázsolta az elveszett játékát, ami nélkül most oly magányos lenne. Arra gondolt, milyen rossz lehet most Zebunak, és elhatározta, hogy felkeresi.

Elment hát a házához, s óvatosan bekopogtatott. Halk, nyöszörgésszerű hang hallatszott az ajtó másik feléről:

-          Távozz innen, idegen! Nekem már elfogyott a varázserőm, nem tudok varázsolni!

-          Nem kívánsággal jöttem, most én szeretnék rajtad segíteni! – lépett be a barátságos látogató.

-          Nagy az én bajom, de talán te tudod rá a gyógyírt. – szólt bizakodóan a fáradt varázsló.

-          Mondd, hogyan segíthetnék?

-          Nem kell más hozzá, csak gondolatlátó szem, hogy az ember észrevegye!

A kisfiú lehunyta a szemét, és erősen akarta, hogy Zebu meggyógyuljon. S lássatok csodát, a szív jósága segített. A varázsló arca lassan kipirosodott, száján halvány fodrot vetett a mosoly, lassan visszatért belé az élet.

Ebből az olvasó láthatja, nem kell se királynak, se hercegnek, se nagyszakállú miniszternek születni, még csak vérbeli varázslónak sem, csak jó erősen akarni kell, és sikerülni fog, amit szeretnénk. Ilyen tulajdonsága nem csak a mesebeli kisfiúnak van, hanem nagyon sok gyereknek. Lehet akár neked, akár nekem is.

 

Írta: Tornóczki Márton

Iskola: Általános iskola

Címe: 7164 Bátaapáti, Petőfi Sándor u. 6.

 

Mese a gyümölcsöstál lakóiról

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyümölcsöstál. Ebben a gyümölcsöstálban lakott a banánfiú, az almalány, a szilvalány és más gyümölcsök. A szilvalány szerelmes lett a banánfiúba, de a banánfiúnak az almalány tetszett, aki viszonozta szerelmét. A szilvalány emiatt megharagudott vetélytársára, ezért bosszúból meghámozta. Szegény kis almalány elkeseredésében sírva fakadt:

-          Jaj, jaj, oda a szép ruhám! Mi lesz így velem?

A keserves sírásra felfigyelt a banánfiú, odament szerelméhez, és megkérdezte tőle:

-          Ki tette ezt veled:

Az almalány szipogva válaszolt:

-          A féltékeny szilvalány volt, aki azért tette ezt velem, mert engem választottál párodnak.

-          Ne keseredj el! – vigasztalta a banánfiú barátnőjét. – Én megosztom veled a ruhámat, csak ne sírj, mert megszakad a szívem, ha szomorúnak látlak.

Így is történt. S bár az almalány furcsa volt a banánfiú sárga öltözékében, de mégis jólesett neki, hogy kedvese ilyen önfeláldozó.

Eközben megérkezett a többi gyümölcs is, s mikor megtudták, mi történt, nagyon megharagudtak a szilvára. A szilvalány csak ekkor döbbent rá, hogy milyen rosszat cselekedett. Megbánta amit tett, és elhatározta, hogy világgá megy. Egészen a konyhaszekrény sarkáig jutott, ahol leült, és szégyenében elsírta magát. Éppen arra ballagott a körtefiú. Meglátta a sírdogáló szilvalányt, lehajolt hozzá és kedvesen megszólította:

-          Mi történt veled? Miért vagy ilyen szomorú?

-          Jaj, ne is kérdezd! Szörnyű dolgot tettem, ami megbocsáthatatlan!

-          Ugyan már! Milyen borzasztó dolgot tehetett egy ilyen gyönyörű szilva, mint te?

A szilvalány abbahagyta a sírást, felnézett a körtefiúra, elpirult, majd tövéről hegyére mindent bevallott a körtének, akinek kedvessége nagyon megtetszett neki.

Amikor a szilvalány a történet végére ért, a körtefiú megszólalt:

-          Biztos vagyok benne, hogy az alma és a többi gyümölcs is megbocsát neked, ha őszintén megbánod, amit tettél, és bocsánatot kérsz az almától. Gyere velem, majd én hazakísérlek!

A szilvalány először vonakodott, mert félt tette következményeitől, de végül belátta, hogy lelkiismerete csak úgy nyugodhat meg, ha minél előbb megpróbálja kiengesztelni az almát.

A körtefiú bátorításként megfogta a szilvalány kezét, és együtt indultak a gyümölcsöstál felé. Mire odaértek, a banánnak és az almának szép új héja nőtt, de a gyümölcsök még mindig haragudtak a szilvára, amiért ilyen szörnyű dologra vetemedett.

A szilvalány az almalány felé fordult, és remegő hangon mondta:

-          Kérlek, bocsáss meg nekem! Tudom már, hogy milyen borzasztó dolgot tettem. Nagyon megbántam, amit cselekedtem. Ne haragudj rám, kérlek!

Az almalány szelíden rámosolygott a szilvára, és így szólt:

-          Megbocsátok neked, ha megígéred, hogy több nem bántasz senkit!

-          Megígérem! – szólt a szilva bűnbánóan.

Ezután a körtefiú is bemutatkozott a gyümölcsöknek, s attól fogva ő is velük lakott. A körtefiú és a szilvalány elválaszthatatlan barátok lettek. A barátságból lassan szerelem lett, s boldogan éltek a gyümölcsöstálban.

Telt-múlt az idő, s közben a banánfiú és az almalány, valamint a körtefiú és a szilvalány elhatározták, hogy összeházasodnak. Kettős esküvőt tartottak, az ananászt kérték meg, hogy adja össze őket. Hét országra szóló gyümölcslakodalmat csaptak. A lagziba meghívták a narancsot, a mandarint, a citromot, a kiwit, a barackot és más gyümölcsöket is. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

 

Írta: Udud Anett

Iskola: Szent István Katolikus Általános iskola

Címe: 3400 Mezőkövesd, Mátyás király, u. 44.

 

Titkos ládikó

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy vidám vasárnap délután. Anya javasolta, hogy menjünk csavarogni.

-          Természetesen autóval! – mondta apa.

Ahogy mentünk az úton, apa meglátott egy kis házat. A ház rozzant volt, a teteje mintha félrecsúszott volna. Kiszálltunk, hogy közelebbről megnézhessük.

Apa megszólalt:

-          Nagyon jó kis telek.

Szerencsénk volt, mert a házra ki volt írva, hogy: ELADÓ.

Odajött egy nénike, és megkérdezte tőlünk, hogy mit akarunk csinálni ezzel a házzal? Tán meg akarjuk venni? Apa nagyokat bólogatott.

-          Na jó, jó, de tudják, kié volt ez a ház?

Mindannyian nagyon kíváncsiak lettünk, hátha valami titkot tudunk meg. A nénike mesélni kezdte a ház történetét...

Réges-régen Géza bácsi, aki ebben a házban lakott, nagyon mogorva és barátságtalan volt. Amikor kint kapált a kertben, talált egy ládikót. Próbálta kinyitni, de sehogy sem ment neki. Később az is kiderült, hogy miért nem sikerült kinyitni a titkos zárat.

Az ám! Mert végül mi rájöttünk a megoldásra! Csak barátságos ember nyithatta ki, olyan, aki nem volt mogorva. Géza bácsira pont nem ez volt igaz. Gondolta mérgesen, beviszi a házába, és ott eldugja egy lyukba.

Több sem kellett nekünk, rögtön meg akartuk venni a házat. Mi barátságos népek vagyunk, hátha nekünk sikerül megfejteni a titkot.

Megvettük a házikót. Mikor már a mi tulajdonunk volt, beömlöttünk boldogan. Mindenki elindult keresni a kincset. Én a pincét kutattam át, és így találtam egy lyukat a földben. Na, gondoltam, ez a Géza bácsi nem volt okos, hiszen minden kincskereső a pincében kezd. Na persze, ha van pince...

Belenyúltam a gödörbe, és elkaptam egy fogantyút. Húztam, húztam de hiába. Ekkor valami répa-mese jutott az eszembe. Arra gondoltam, hogy ez nem valami kis picurka ládika lehet! Ordítani kezdtem:

-          Anya! Apa! Megtaláltam! Gyertek segíteni!

Mindenki lejött. Húztuk, húztuk, ahogy bírtuk. BUMM! Hátraestünk, és a ládika meg ott hevert előttünk. Nagyot nevettünk a huppanástól, és csak bámultuk a ládikót csodálkozva percekig! Alig akartunk hinni a szemünknek, majd magunkhoz tértünk, és boldogan összeölelkeztünk. És láss csodát, ebben a pillanatban varázslatosan reccsent egyet a zár. Óvatosan odaléptünk, és kinyitottuk a ládikát. Mindenki látni akarta a tartalmát, lökdösődtünk és veszekedtünk, ekkor a láda újra bezáródott! Pedig milyen gyönyörű, szép medált láttam benne! A medálon egy nagyon szép hölgy fényképe és neve volt, a tesóm kibetűzte a nevét: GYÖNGY-VI-RÁG. Tudniillik, még csak elsős, és nagyon lassan olvas. Apa egy pillanatra közelebbről is látta a medált, és egy nő szemére emlékeztette. Összenéztek anyával.

-          Annak az öreg néninek is ugyanilyen szép szeme volt, mint a medálos hölgynek.

-          Biztos ez a néni van a képen fiatal korában! De mit keres ezen a medálon? – törtem a fejem.

De hát bizony így jártunk, amikor veszekedtünk, hogy ki kapja fel a medált a dobozka bezáródott.

Újra csapatmunkával ki akartuk nyitni. De hiába feszegettük a tetejét, nem eresztett. Ekkor anya így szólt sóhajtva.

-          Gyertek fel, segítsetek kipakolni!

Mindnyájan elindultunk egymás kezét fogva. Ekkor megint reccsent a zárt, ki is nyitódott. HOHÓ! De amikor láttam azt a gyönyörű fénylő medált, az jutott eszembe, amit a nénike mondott. „Hogyha összetartunk, szeretjük az embereket, kinyitódik, de hogyha veszekedünk és nem szeretjük egymást, bezárul.” Ezt hangosan is elmondtam. Mindannyian egyetértettünk ebben. Anya kitalálta, hogy is vegyük ki a medált. Azt mondta, ha nem tudunk megegyezni, hogy ki vegye ki, akkor próbáljuk meg együtt.

Én fogtam a medált a fényképnél, a tesóm a kapcsolójánál, anya, apa pedig a két oldalánál. És így, lássatok csodát, sikerült kivenni. Apuék megengedték, hogy megkérdezzük a nénitől, akit elneveztünk Gyöngy néninek, hogy hogyan került a képe a nyakláncra?

Mi futottunk, apuék lassan mendegéltek. Szerencsénk volt, a néni kint kapált a kertben. Hangosan kiáltoztunk:

-          Gyöngyi néni! Gyöngyi néni!

A néni felfigyelt:

-          Ho-ho-ho-hó! Hát azok a kedves gyerekek meglátogattak engem?

-          Azt szeretnénk megkérdezni, hogy tetszett erre a képre kerülni? Felismertük a nénit a szeméről.

-          Sajnos nem én vagyok, hanem a testvérem.

-          Meghalt már? – kérdezte az öcsém.

-          Gergő! Nem szabad ilyet kérdezni – szóltam rá. Gondoltam, egy kis illemtan neki sem árt.

-          Nem, dehogy! Szerencsére ott lakik a szomszédban, kérdezzétek meg őt, mi a medál titka.

Rohantunk is a szomszédba, anyu pedig megköszönte a segítséget. A másik néni is nagyon örült a váratlan vendégeknek.

-          Maga Gyöngyi néni?

-          Igen, én vagyok. – Felvette a szemüvegét, és megnézte a fotót.

-          Gyertek be a házba, üljetek le kényelmesen, és elmesélem nektek a történetemet. Géza bácsiról már biztos hallottatok. Én voltam a menyasszonya. Nagyon-nagyon összevesztünk, és visszaadtam a gyűrűt. Akkor Géza bácsi megharagudott az egész családomra és minden emberre. A faluban csak „mogorva bácsinak” nevezték. A nekem készített nyakláncot és az arcképemet soha nem adta nekem, hanem bezárta egy kis ékszerládába. A láda önálló életet kezdett élni, és senkinek sem nyílt ki többé. De ti megtörtétek a varázst a szeretetetekkel. Köszönöm, hogy láthattam újra a képet.

A családi kupaktanács úgy döntött, hogy a nénit illeti meg az ékszer. Át is adtuk neki örömmel.

Elgondolkoztam ezen az eseményen, talán egy mesébe pottyantam bele? Hogy fognak az unokáim csodálkozni, ha majd ezt mesélem nekik.

 

Írta: Komáromi Réka

Iskola: Ecseri Általános iskola

Címe: 2233 Ecser, Rákóczi u. 1-3.

 

A csiga, aki elveszítette a házát

 

Kerek erdő közepében, az odvas tölgyfa tövében éldegélt egy nagy lapulevél alatt három csigatestvér: Csiga Csombi, Csiga Csabi, és a legkisebbik, Csiga Csilla. A testvérek közül Csombi volt a leggyorsabb, Csabi mindig csak a hasára gondolt, minden levelet megrágott, ami az útjába került. Csilla a legügyetlenebb és egyben a legkedvesebb volt. Minden nap elment az iskolába, ahol szorgalmasan tanult. Kedvence a CSÚSZKA óra volt, ahol a tanító bácsi a levélen csúszás tudományát tanította. Csilla éppen egy óriás levélen csúszdázott, de mivel ügyetlenke volt, lebukfencezett a földre. Jól megütötte magát, a háza lerepült a hátáról. Hiába kereste, nem találta.

Azon a napon estefelé, az iskolából hazajövet, Csombinak a száján és Csabi száján akkora, de akkora kacaj tört ki, hogy a lapulevél is rezgett a nagy hahotától! Megszólal Csilla nagy szerényen:

-          Mi ez a nagy kacaj, min nevettek, testvérkéim?

-          Nem tudod, te, házatlan! – szólalt meg a két fiútestvér, és tovább csúfolták: - Házatlan a Csilla, ügyetlen egy csiga!

Csilla szomorú szemmel nézte csúfolódó testvéreit, s keservesen sírni kezdett. Fejébe belefonódott e gondolat: „Engem senki se szeret, világgá megyek! Talán még a házamat is megtalálom!”

El is indult az erdőbe, ahol egyre sötétebb lett. Csilla félni kezdett.

-          Sötét van és nagyon félek! Vacogok az esti hidegben! – kiabált Csilla keservesen.

Amint ment, mendegélt, találkozott egy nagy fekete bogárral. Megszólal valaki fiús hangon:

-          Szia, én Szarvas Bogár Balázs vagyok! És te ki vagy? – kérdezte a kis szarvasbogár.

-          Én, één Csiga Csilla vagyok. – szólalt meg rémülten.

-          Mit keres egy ilyen kicsi csiga késő éjszaka a nagy erdőben? Csodálkozol, hogy fázol? Hiszen otthon hagytad a házad!

-          Sajnos nem, hanem elveszítettem.

-          Micsoda egy csiga, aki elveszítette a házát?

-          Ne nevess ki! Van elég bánatom így is. Engem mindenki kicsúfol.

Bogár Balázs megsajnálta Csillát. Kemény kobakjából kipattant egy szikra:

-          Ha akarod, én és a pajtásaim segítünk megkeresni a házadat! Több fül mögött több az ész!

-          Az nagyon jó lesz és köszönöm!

Bogár Balázs összekoccintotta szarvacskáit, s hirtelen minden barátja ott termett. Nyuszi Nóri annyira sietett, hogy még a masniját sem tudta a fülére kötni. Ideges is volt emiatt, hisz ő egy kényes nyuszilány volt. Rigó Ricsi éppen kukacot keresett, mikor meghallotta a riadó jelét. Béka Bori éppen az erdei tó közepén a kavicsokat számolgatta, de a kilencnél mindig megakadt. Mérges volt, mert nagy nehezen eljutott a tízig, mikor meghallotta Bogár Balázs szarvainak csattanását. De belevéste fejébe a tízes számot. Mindenki rohan Balázshoz és kérdezik:

-          Mi történt? Miért hívtál ide minket?

Balázs elmesélte barátainak, hogy mi történt Csillával.

-          Segítünk neki megkeresni a házát?

-          Persze, hogy segítünk! Együtt úgyis hamarabb megtaláljuk! – mondták kórusban.

Összedugták kobakjaikat, megbeszélték, hogy ki hol keresi azt az elveszett házat. Bogár Balázs megnézett minden zugot, odvas fát az erdőben. Talált valamit? Nem.

Nyuszi Nóri körbe ugrálta a rétet-mezőt, de egy fonnyadt répán kívül semmit nem talált. Rigó Ricsi a levegőben nézte meg. Ő se talált semmit. Béka Bogi minden tó fenekén megnézte. Ő mindig megszámolta a tó fenekén lévő kavicsokat, ám jó is, hogy ezt tette, mert számolás közben valami gyanús dolgot vett észre. Az egyik kavics más volt, mint a többi.

-          Hmm, hmm... Jé, egy emeletes kavics! Brekegő öregapám sem látott még ilyet! Megmutatom a barátaimnak.

Fogta a csodakavicsot, és ugrált a barátaihoz.

-          Nézzétek, hogy mit találtam az erdei tó mélyén!

A barátok körbevették Béka Bogit, és tátott szájjal nézték a kincset. Odacsúszott Csilla is, majd felkiáltott:

-          Nem emeletes kavics ez! Barátaim, ez az én kicsi házam! – örvendezett a kiscsiga, és gyorsan belebújt a házába.

A barátai először meglepődtek, majd együtt örültek vele. Megköszönte Csilla a segítséget, és könnyes szemmel így szólt:

-          Ti ráleltetek a házamra, én pedig találtam négy jó barátot!

Elbúcsúzott barátaitól, és hazacsúszott testvéreihez. A boldogság elöntötte szívét, mert tudta, hogy fontos valakinek.

 

Írta: Bakó Orsolya

Iskola: Általános iskola

Címe: 3284 Tarnaméra, Árpád u. 8.

 

A medve és a majom

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy medve, aki vándorútja során találkozott egy majommal.

Azt mondja a medve:

-          Hova, hova, majom koma?

-          Az erdőből jövök, mert elüldözött a farkas. Na, de te honnan jössz, medve koma? – érdeklődött a majom.

-          Én is az erdőből jövök, csak engem nem a farkas, hanem a tigris üldözött el. Menjünk együtt? – kérdezte a medve.

-          Igen, együtt jobb lesz, én beleegyezek.

Elindultak hát a kerek erdő felé.

-          Medve koma, biztos vagy benne, hogy bi-biztonságos lenne be-bemenni abba a sötét erdőbe? – kérdezte a majom megijedve.

-          Persze! Mi bántódásunk eshetne?

-          Mondjuk megint megtámadhat a tigris vagy a farkas – nyöszörgött a majom.

-          Ne légy már ilyen gyáva nyúl, gyere már!

-          Jó, de csak utánad!

Bementek a sötét erdőbe, de egyszerre minden világos lett. A majom sem vélte már olyan sötét, félelmetes helynek. Egy jókora fára telepedtek le. A majom ugrott egyet és már fenn is volt a fa tetején. A medvének már nehezebb volt felmászni, de ő is feltápászkodott. Meleg, szép nap volt, de estére nagy vihar kerekedett. A két ártatlan állat bárig ázott. Összebújtak, és így várták a vihar végét.

Már újra szép napos reggel lett, mire a medve felkelt, és így szólt:

-          Én még egyszer nem fogok bőrig ázni! Ma reggeli után építek egy fa házikót!

-          Rendben van – válaszolta a majom, miközben még aludt.

Megreggeliztek, de a házépítésről a majom megfeledkezett. A medve újra elmondta a tervet, a majom azonban semmibe vette, és így szólt:

-          Minek az a ház! Nézd milyen szép az idő!

-          Jól van! Én építek magamnak egyet, számíts rá, hogy téged nem engedlek be!

-          Jól van, jól van, nem látod, hogy milyen szép az idő! – válaszolta a majom.

-          Ne bízd el magad – dörmögött a medve -, majd akkor is ezt mondd, ha rosszra fordul az idő!

A medve tehát nekilátott egyedül a házikó megépítéséhez. Estére el is készült, és kényelmesen elhelyezkedett benne. Újra nagy vihar kerekedett, és a majom bőrig ázott. Eszébe jutott, amit a medve mondott, és szégyellte magát, de odament a medve háza elé, és dörömbölni kezdett az ajtaján.

-          Engedj be, pajtás! Megígérem neked, hogy holnap én is kezdek építeni magamnak egy házat, csak engedj be!

-          Nem, amit mondtam, megmondtam!

A medve nem engedte be a majmot, az hiába könyörgött, és így behúzódott egy barlangba. A majom megtanulta, hogy „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra”. Másnap a majom olyan szorgalmasan építgette a házát, hogy az emberek is megirigyelhetnék. Ettől a naptól éltek szépen, békességben egymás mellett a majom és a medve.

Itt a vége, aki nem hiszi járjon utána.

 

Írta: Kiss Dorina

Iskola: Holló László Általános iskola

Címe: 4455 Tiszadada, Kossuth tér 3.