Az életmentő Szélvész

 

Évről-évre izgatottan készültem a nyári és téli szünidőkre, amelyeket minden alkalommal vidéken a nagyszüleimnél töltöttem.

Amint elérkezett a várva várt idő, búcsút intettem a szürke, poros, egyhangú lakótelepnek. Nem éreztem jól magam a házak sűrű rengetegében: hiányzott a fény, a tiszta levegő – amelyből reggelente harapni lehetne.

Felszabadultan és boldogan huppantam a kocsi hátsó ülésére. Magunk mögött hagytuk a füstölő gyárkéményeket, melyek torkából úgy kígyózott a koromfelhő, mint a sárkányok szájából a tüzes láng.

Egyre csak szeltük a kilométereket, s a látvány mind annyiszor, most is teljesen lenyűgözött. Az út menti fák kopaszon bólogattak felénk, csak egy-egy fonnyadt levél dacolt a hideg széllel. Az ágakon apró madarak búsan kuporogtak, tollukat a kóbor szél borzolta. Ameddig a szem ellátott, mindenütt fekete varjak csipegették a sárgászöldes vetést. A kajla ruházatú madárijesztő fenyegető kézlóbálásától sem riadtak vissza. A fel-felvillanó fénynyalábokban menekülő nyuszik, kis őzek, fácánok lopakodó árnyai tűntek fel. Ilyenkor a táj, a falu: téli álmát alussza.

A nagypapa kucsmáját jól a fejébe húzta, irha mellényét szorosan magára vonta, úgy állt a kapuban. Boldogan öleltük egymást, s jó mélyet szippantottam a friss, kristálytiszta falusi levegőből. Első utam az istállóba vezetett, ahol Szélvész üdvözlésképpen nagyokat dobbantott patáival. Az ajándék almát megköszönve sörényes nagy fejét lágyan az arcomhoz nyomta. A tyúkudvar lakói is nagy kárálásba kezdtek, a kövér coca pedig röfögve kocogott tömzsi lábaival az ólajtóhoz. A csimbókos szőrű házőrző is mindenhova követett, mint az árnyék.

Nagyon szerettem a papámmal lenni. Egymást szeretve tanítgattuk: ő a konyha rejtelmeibe is bevezetett: ebédet főztünk, takarítottunk. Nagyon hiányzott mindkettőnknek a nagymamám, aki az örök hazába költözött. Nagyon szorgalmas és pedáns asszony volt, őt nem pótolja senki sem.

Reggelre csikorgó hideg telepedett a tájra. Lesétáltam a kert végébe. A fák, a bokrok hófehérbe öltöztek. A kányák sötét felhőként keringve szálltak a magasba. A kis cinkék a madáretető szélén egyensúlyozta, begyüket töltötték a sok értékes magokkal. Oly nagy volt a csend, hogy hallani lehetett az alászálló zúzmara zizegő táncát. A kis folyó, mely nyáron a parttalan medrében egyre csak rohant, hűs és tiszta vízében az ezüstös halak ficánkoltak, a kis gyíkok a meleg kavicsszőnyegen napoztak, a békák brekegve ki-be ugráltak a csobogó vízbe, most vastag jégpáncél alatt mélyen szunnyadt.

A meredek parton araszolva, a bokrokba kapaszkodva lecsúsztam a jégre. A szélében csúszkáltam, arcomat végigszántotta a hideg, éles szél. Továbbmerészkedtem a befagyott folyón, egyre távolabb a házaktól. A kis folyó a falu végén kiszélesedve egy nagy tóba torkollott. A csúszkálás hevében észre sem vettem, hogy a jég itt csak alig pár centis. Nagy robajjal roppant egyet, s máris merülni kezdtem. Kétségbeesve kapálóztam. Száraz nádba próbáltam kapaszkodni, de a sás az ujjaim alatt szétmállott. hiába kiabáltam, éreztem egyre gyengülök. Erőm fogytán volt, menekülési lehetőségre semmi esélyt nem láttam. Megadtam magamat a sorsnak. Gondolatban megbékéltem a tudattal, hogy ez a hatalmas csend, nyugalom, harmónia – azaz a béke szigete lesz a végállomás.

Ebben a pillanatban lódobogás zaja verte fel a halotti csendet. Szélvész volt az. A tó partján oldalára feküdt a jégen, s a lábával rugdosva kúszott hozzám. Nagyokat prüszkölve mellém simult. Az orrlyukából kiáramló meleg levegővel fújta a meggémberedett kezeim. Utolsó erőmet összeszedve a ló bozontos farkába kapaszkodtam. Az állat óvatosan vonszolt a partra. Mikor már biztonságban voltunk, szorosan mellém feküdt, mert a remegéstől és a tehetetlenségtől tovább képtelen voltam mozdulni. Testével melengetett, forró-nedves nyelvével az arcomat nyalogatta. Nagy sokára újra élet költözött belém. Erőt gyűjtöttem, felkapaszkodtam a lóra, aki hazáig meg sem állt velem.

Az aggódó nagypapa orvost hívott, aki ellátott gyógyszerekkel. A bölcs nagyi óránként forró vízben fürdetett, közben arra figyelmeztetett: a folyót télen-nyáron óvatosan közelítsd meg, és ne feledd: minden tekintetben a „víz az úr”!

A szünet végéig az ágy foglya voltam. Az életmentő Szélvész nap mint nap meglátogatott. Megállt az ablak előtt, magára vonta a figyelmemet, majd kecsesen járt-kelt fel-alá, ezzel is bátorított, hogy tegyek meg pár lépést az ablakig.

Feledve gyengeségem és rossz emlékeim, az ablakhoz vánszorogtam. Résnyire megnyitottam. Szélvészt a tenyeremből kínáltam hálám jeléül kedvenc kockacukrával.

A lovacska örömében nagyokat szökkent. Bóbitás fejét incselkedve félrefordította, így figyelte a visszatérő életkedvemet. A kapocs, amely a papámhoz és a lovához köt, az eset óta még szorosabbá vált.

Nem szegte kedvem a megtörtént baleset, sőt, azt vallom: az állat hűségesebb és kitartóbb, mint néha az emberek. Mintha vérszerződést kötöttünk volna, elválaszthatatlan kötődés a miénk.

 

Írta: Horváth Imola

Iskola: Arany János Általános Iskola

Címe: 9024 Győr, Cuha u. 35. 3/8.

___________________________________________________________________________

 

 

Húsvéti örömök

 

Beköszöntött a tavasz. A napocska kitekintett a szomszéd ház mögül és nagyot nyújtózva bearanyozta az egész udvarunkat.

-          Végre eljött a húsvét! – mondtuk szinte egyszerre.

Nem számítunk éppen kisgyerekeknek, ezért kíváncsian vártuk az idén, megérkezik- e hozzánk a tapsifüles. Így az idei ünnepeket még a kelleténél is jobban vártuk. Mi, huncutok jól tudtuk, hogy akit „réparágónak” nevezünk, az életben más állást tölt be. Az apukánk mint minden húsvét reggel, most is félrehúzódott, hogy senki és semmi ne zavarja meg titkos küldetésében. Addig anyuka fokozottan ügyelt ránk, hogy ebből semmit ne vegyünk észre. Megterítettük az ünnepi asztalt sok étvágygerjesztő finomsággal: sonkával, tojással, kaláccsal és meleg kakaóval. Közben anya ránk-ránk pillantgatott. Persze jól tudtuk, hogy a kisnyuszi éppen a tojás „tojással” van elfoglalva, és mi hagytuk, hogy végezze csak jól a dolgát. Apuka egyszerre csak elégedetten megjelent az ajtóban, mint aki teljesítette is feladatát. Nekünk, ravaszoknak hirtelen levegőzni támadt kedvünk. Kidugtuk rózsaszín orrocskáinkat, hogy látunk-e valamit az éppen eldugott csemegéből. Hamar végigszáguldottunk az udvaron, és féktelen játékba kezdtünk, amíg össze nem gyűlt minden finomság. Mosolyogva ültünk le a terített asztalhoz. Mindenki választott valamit a pompás finomságokból, s együtt lakmározott a család. Az azonban eszünkbe sem jutott, hogy mennyivel boldogabbak a szüleink a mi örömünk láttán.

-          Sok idő van még jövő húsvétig. – mondtuk magunknak. – Még szerencse, hogy ilyen csodás napra ébredtünk…

 

Írta: Horváth Dávid

Iskola: Nyáry Pál Általános Iskola

Címe: 2723 Nyáregyháza, Templom u. 6.

___________________________________________________________________________

 

 

Legkalandosabb élményeim

 

Végre itt a vakáció! – gondoltam magamban. Még tavaly történt, de még most is emlékszem rá, vagyis a kalandra, amit most fogok elmesélni.

Azon a szép nyári napon elindultunk Aggtelekre kirándulni a családommal. Nagyon szép és jó volt. Útközben megálltunk Jósvafőn, ahol elmentünk sétálni. Sok szép kis patak volt ott. Visszafelé még egy tavat is láttunk, amiben sok kis vadkacsa úszkált. Mikor odaértünk Aggtelekre, kiszálltunk a kocsiból, és elindultunk az aggteleki cseppkőbarlangba. De még nem indult el a turistacsoport. Addig a közeli játszótéren játszottunk. Akkor mondták be a rádióba, hogy készülődjünk. Izgatottan vártam, hogy mikor indulunk el. Mikor elindultunk a cseppkőbarlang folyosóin, szinte kirázott a hideg, de mikor már a közepén jártunk, akkor már nem is foglalkoztam evvel, mert elfoglalt az a csodálatos látvány, ami előttem volt. Nem is tudom szavakkal kifejezni.

-          Több mint ezer évig képződtek ezek a cseppkövek. - Okosan magyarázta a turistavezető.

Gyönyörű volt. Szinte hallatszott a földalatti patak folyása. Olyan kristálytiszta volt ez a patak, hogy lehetett belőle inni. Ott szép alakú és formájú cseppkövek voltak, voltak olyanok is, amelyek több mint egymillió évesek voltak. Nagyon szép volt. Mikor kiértünk a barlangból, vidáman ugrándoztunk a tesómmal. Annyira örültünk neki, hogy ilyen kalandban volt részünk. Mikor kiértünk a barlangból, akkor megijedtem, hogy eltévedtünk, mert nem ugyanarra a helyre érkeztünk, hanem egy másikra. Apukám megnyugtatott, hogy ez a barlang másik fele. Rögtön megnyugodtam. Mikor jobban körülnéztem, láttam, hogy pont a szlovák határnál vagyunk. Csak egy kis poros, homokos keskeny út választott el tőle. Nagyon meglepődtem. Mikor visszaültünk az autóba, elindultunk Aggtelek mellé egy kis faluba. Arra már nem emlékszem, hogy mi volt a neve. Ott láttunk vízesést, kisebb patakokat. Szép erdők közt sétáltunk, volt ott játszótér, és elkezdtünk játszani. Mikor elindultunk hazafelé, szomorú voltam. De aztán kivirultam. És gondoltam magamban, még fogok emlékezni erre a napra. Mikor odaértünk Nyékre, Miskolc mellé, nagymamám fogadott bennünket. Elmeséltük neki, hogy milyen kalandban volt részünk. Ebéd után elmentünk Tokajba, a híres borvidékre. Ezután a Tisza-partra sétálni, aztán elmentünk fagyizni. Mikor Nyékre visszaértünk, akkor már este volt, jól kipihentük magunkat. Másnap elmentünk úszni. Annyira leégtem a napon, hogy tiszta piros lett az egész testem.

Mikor vége lett ennek a hétnek, hazaindultunk Albertirsára. Alig vártam, hogy elmondjam az osztálytársaimnak, milyen kalandban volt részem. Még most is itt van az emlékezetemben.

 

Írta: Vherkovich Zsófia

Iskola: Alberti Evangélikus Általános Iskola

Címe: 2730 Albertirsa, Pesti út 110.

___________________________________________________________________________

 

 

Diszkófényben

 

Egy gyönyörű nyári estén Tunéziában mini-diszkót rendeztek. Igaz, hogy csak aznap érkeztünk és nagyon fáradtak voltunk, de furdalta az oldalunkat a kíváncsiság, milyen lesz az első este. A hosszú utazás sem tudta elfeledtetni velünk a várakozás izgalmát. Amikor végre a vacsora végére értünk, sietve mentünk a színpadhoz, ahol már sok gyerek várakozott. Bátortalanul léptünk oda.

-          Vajon milyen lesz a zene? – gondoltam.

Végre elkezdődött. Vagy 50 gyerek táncolt a színpadon és a nézőtéren. Színes fények villogtak és varázslatosan kígyózott a gyereksereg. Alig pár perc telt el, és máris otthon éreztük magunkat. A zene ütemére együtt mozogtunk a többiekkel, mintha mindig ezt csináltuk volna. Úgy éreztük, odatartozunk.

De a legnagyobb meglepetés csak ezután következett. Ismerős dallam ütötte meg a fülünket. Egy magyar gyerekdal hangzott fel eredeti nyelven. Nagyon boldogok voltunk, hogy egy ismerős magyar zene is felcsendült, és talán még soha nem voltak ilyenek a diszkófények, mint akkor.

 

Írta: Minya Vivien

Iskola: Kodály Zoltán Általános Iskola

Címe: 4400 Nyíregyháza, Vay Ádám krt. 18.

___________________________________________________________________________

 

 

Legkedvesebb élményem

 

Van nekem egy kishúgom, akit Szonjának hívnak, és másfél éves. Amikor született én már iskolás voltam, és kicsit féltem, mert nem tudtam, hogy milyen lesz egy tesóval együtt élni.

Aranyos baba volt, nem sírt túl sokat – csak este -, de olyan picike volt, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. Nagyon büszke voltam arra, hogy a családból rám mosolygott először. Amikor egy éves lett, már járni is tudott.

Egy este én már félálomban feküdtem az ágyamban, amikor hallottam, hogy nyílik a szobám ajtaja, és valaki felém trappol. Kicsi fejét karomra hajtotta, odabújt hozzám, és megpuszilt. Ahogy felnéztem láttam, hogy apa és anya meghatottan figyelik, hogy mi történt.

Nagyon boldog voltam, és akkor éreztem először, hogy milyen jó, ha az embernek van egy testvére!

Soha nem felejtem el, hogy első mosolyát, és az első pusziját én kaphattam meg tőle. Számomra felejthetetlen élmény!

 

Írta: Szöllősi Bálint

Iskola: Kosztolányi Dezső Általános Iskola